Kezdetben vala a nemlétnek betonja.
Az örvénylő galaxisokban keverte az Úr, majd vett belőle egy kicsit, és a gondolatai formáiba öntötte – így teremtette a világot.
Elpiszmogott vele, kitikkadt, a hetedik napon alighanem már akart egy kicsit pihenni, még jó!
Nézi, de a galaktikus betonkeverőben még forog egy kevés szürke massza, és úgy megköt mindjárt, mint a szél! Akkor pedig kővé válik az egész Világmindenség – és kárba vész a munkája!
– Muszáj valamit kezdenem ezzel a kis maradékkal, nehogy kipurcanjon a betonkeverő kocsim! – aggodalmaskodott az Úr. – Beboríthatnám valamilyen gondolat zsalujába, de momentán egy sincs kéznél, mert már mindet elhasználtam, és nem jut eszembe semmi.
A keverő meg forog, kezd megkötni a nemlét betonja, mint tudjuk, ilyenkor gyorsan kell dönteni!
Mivel az Úrnak már nem volt semmilyen ötlete, sehol egy forma vagy értelem, kiborította a maradék szürke masszát a világ végén, amikor nem látta senki.
Így keletkezett a Telepünk
