1985-ben Szvetlana Alekszijevics, egy ismeretlen, fiatal belorusz újságírónő egyszerre két könyvet jelentetett meg a második világháborúról (Nők a tűzvonalban, Utolsó tanúk), s mindkettő érzések, élmények és szenvedések szinte teljesen ismeretlen világát tárta fel. A háborús irodalomban a nők és a gyerekek addig csak mellékszereplők lehettek a férfiak mellett. Alekszijevicsnél ők kerültek a középpontba – s ezzel a női és gyermeki nézőponttal egyszeriben mintha átírta volna, pontosabbá és érzékletesebbé tette volna az addig „ismert” történelmet.
Ez a két könyv aztán szerte a világban megjelent, színdarabok készültek belőlük, vitatkoztak róluk: Alekszijevicset pedig mint egy új műfaj megteremtőjét méltatták a kritikusok. Miközben a fölbolydult, széthulló Szovjetunióban sokan úgy írtak róla, mint árulóról, aki a legszentebb érzéseket tiporja sárba.
Az Utolsó tanúk száz visszaemlékezést tartalmaz, csupa szívszorító történetet olyan emberektől, akik kisgyermekként vagy kamaszként élték át a második világháborút. Olyan emberektől, akiknek nem volt gyerekkoruk: sokan közülük elveszítették a szüleiket, s volt, hogy a szemük előtt végezték ki őket; sokan koncentrációs táborba kerültek; sokan a partizánok között éltek, sőt gyakran tizenkét-tizenhárom éves korukban már harcoltak is a németek ellen… És sokan egyszerűen csak éheztek, és próbálták valahogy túlélni az iszonyatot.
Alekszijevics később ezt a könyvét is átdolgozta: az új változatban azok a visszaemlékezések is szerepelnek, amelyek a szovjet időkben még nem jelenhettek meg, mert túlságosan riasztó képet festettek a szovjet nép háborús hétköznapjairól.
