Mint annyi más – az írástól a csillagászatig, az üvegkészítés is a keleti kultúra szülötte. De nem egyszerűen az ókori Kelet magas fokú kultúrája és művészete hívta életre, hanem egy sajátos adottság: a homok. A szilíciumot ugyanis, amely az üveg fő alkotórésze, mindmáig a sivatagos tájakon korlátlanul rendelkezésre álló tiszta homokból nyerik. A homokon kívül hamuzsír vagy szóda (kálium-, illetve nátrium-karbonát) szükséges az üvegkészítéshez. Hogy milyen úton-módon jöttek rá az üvegkészítés titkára, azt homály fedi. Plinius, a jeles római tudós-író, aki a Historia naturalis (Természettörténet) című munkájában egyszemélyes enciklopédiát nyújt kora ismereteiről, úgy tartja, hogy szíriai kereskedők figyelték meg a tengerparton tüzet rakva, amint a salétromos sziklák közül finom, vékony üvegszál kezdett csordogálni. Ez – így – bizonyosan legenda. Az üvegkészítés a szabad tűznél sokkal magasabb hőmérsékletet – ezerháromszáz-ezerötszáz Celsius-fokot – kíván. De az valószínű, hogy a szilícium üveggé kristályosodását valamilyen más célra – alighanem anyagtárgyak égetésekor – rakott tűzben fedezték fel. Hiszen itt a homok mellett adott volt a fahamuból meleg víz hatására kioldódó hamuzsír. Az is tény továbbá, hogy ily módon a zöldes nátriumüveg mellett már igen korán megjelentek a szennyeződéstől megtisztított káliumüvegek. Az, hogy a kezünkből kipergő sárga homok áttetsző, szilárd anyaggá, üveggé változtatható, valóságos csoda. Nem kisebb varázslat az, ami a díszítőművész keze nyomán az áttetsző üveggel történik. Ebbe a boszorkánykonyhába engedünk bepillantást, amíg e különleges anyag több ezer éves történetét áttekintjük.
