„A fehérek csak a dolog egyik oldaláról beszéltek. Azért, hogy jónak tüntessék fel saját magukat. Sok mindent meséltek, ami nem igaz. Csak önmaguk legkiválóbb és az indiánok leghitványabb tetteiről beszéltek a fehérek.”
Sárga Farkas, a nez-percé törzs főnöke
Amióta Lewis és Clark kutató expedíciója a XIX. század elején utat tört a Csendes-óceán partjához, ezernyi tudósítás jelent meg a Vadnyugat „feltárásáról”. A kiadott útirajzok és megfigyelések zöme az 1860 és 1890 közötti három évtizedből származik, ezt a harminc esztendőt öleli fel könyvünk. Ez a kor az erőszak, a harácsolás, a vakmerőség, az érzelgősség, a gátlástalan kicsapongás különös korszaka volt; szinte áhítatos tisztelettel övezték ekkoriban a személyes szabadság eszményét – legalábbis azok, akiknek részük volt benne. Ez idő tájt pusztították el az amerikai indiánok kultúráját és civilizációját. Ezeket az évtizedeket idézi a Vadnyugat gyakorlatilag minden nagy mítosza – a prémkereskedők, a hegyi lakók, a gőzhajók kormányosai, az aranyásók, a szerencsejátékosok, a bérgyilkosok, a lovas katonák, a cowboyok, a ringyók, a misszionáriusok, a tanítónők és a telepesek históriái. Nagy ritkán hallatták csak hangjukat az indiánok, akkor is többnyire fehér emberek vetették papírra szavaikat. Mert az indiánok jelentették a mítoszokban a Gonoszt, és még ha tudtak is angolul írni, hol találtak volna nyomdászt vagy kiadót?
