Az az igazság, hogy nem vagyok a helyemen. Mint úgynevezett fülszövegnek, alkalmazkodnom kellene a könyvhöz, de ez egyáltalán nincs ínyemre. Azt mondták, más nem lesz itt, ezen a helyen, mint én, és ez sem teljesen igaz. Mint egy spanyolcsizmába, úgy kényszerítenek rá, hogy ezen a pár négyzetcentiméteren, ráadásul nem is általam választott betűtípussal, olyasmiről beszéljek, ami voltaképpen nem érdekel. Üvölteni tudnék. Szeretnék brutális, kedves, groteszk, szép, lírai, prózai, továbbá drámai, ezenkívül harsány és szerény lenni egyszerre, mint az oroszlán vagy az ibolya, de a fülszöveg még abban sem lehet biztos, hogy elolvassák, bár állítólag van, aki a fülszöveget olvasva dönti el, megvegye-e a könyvet. Én ebben a dajkamesében nem hiszek. Úgy érzem, hogy engem, aki regénynek indultam, kitettek a Taigetoszra. Senki nem hallja egyre gyöngülő hangomat, de amott Zeuszt látom közeledni, sas alakjában. Remélem, engem kap föl, és nem azt a ványadt Ganümédeszt, és fölvisz az Olümposzra.
