Ma már tudjuk, hogy századunk legnagyobb művészei közé tartozik a prágai születésű, osztrák íróként számon tartott Rainer Maria Rilke, akit Magyarországon főként mint a Duinói elégiák, a Szonettek Orfeuszhoz és az Imádságos könyv költőjét ismerünk, legjobbjaink fordításában. Próza- és esszéíróként nálunk kevésbé ismert, hiszen prózai munkáiból utoljára 1961-ben jelent meg egy vékony válogatás. Pedig sok hasonlóság van közte és magyar kortársai között, hangvétele, stílusa, novelláinak témája a Nyugat első nemzedékének prózájával, a korai Kosztolányiéval, Csáth Gézáéval rokonítható. Nem is csoda, hiszen az ő műve és a nyugatosoké is ugyanegy forrásból táplálkozott: a századvégen és századelőn még létező, majd széthullott, de hatását még évtizedekig éreztető Monarchia gazdag kultúrájából.
Ezért is érdemel Rilke prózája nagyobb teret irodalmi életünkben, s ez vonatkozik nemcsak szépirodalmi műveire és a kötetünkben először közölt csodálatos prózaverseire, hanem kisebb esszéire és hosszabb tanulmányaira is.
