Ha önmagamról akarok írni, zavarba kerülök, és megbénul tollat tartó kezem. Mit írjak? Hol és miként születtem, mely iskolákba jártam, mit tettem és mit nem? Hiszen ezek az élet véletlen adatai, és aligha érdekelnek másokat. Egyszerre ide kerültem erre a világra, emberré lettem, és egy napon el kell majd innen mennem. Próbálom utánozni az embereket, és ez néha roppant nehéz: el is csodálkozom gyakorta, hogy mennyire nem vagyok idevalósi. De éjszakai álmaim gyönyörűek, és töretlenül hiszek Istenben és az emberekben. Életrajzom - ha tehetném - csakugyan rajz lenne: egy lassan tovatűnő felhő sziluettje.
1964 áprilisa. Ekkor születtem. Budapest: az első iskolák, és a zsenik zsenijének, Kistétényi Melindának pártfogó gondoskodása. Párizs: kibontakozásom a Notre-Dame orgonása, Pierre Cochereau mellett. Torontó: elismert muzsikus lettem, és Faludy Györgytől, a költőfejedelemtől az Életet tanultam. Ezek a személyek roppant mélységű háttérként veszik körül első harminc évemet. Koncerteztem végig a világban és olvastam - megszállottan olvastam. Mindeközben írtam, rádióztam, bohéman éltem, és hittem-kutattam azt a mondatot, azt az egyetlen mondatot, amelyet ha meglelnénk, az egész világnak jóra fordulna a sorsa. Még ma is hiszek e mondat létezésében, csak reményemet veszítettem el, hogy én leszek az, aki megtalálja.
Mára semmi se vagyok, csak egy díszes és izgalmas csarnok, amelyet a nagyérdemű és a fiatal muzsikusok időről időre felkeresnek. Két könyvem és néhány tucat hanglemezem van, s ezekben talán egy különb önéletrajz, mint ez
