Elérkezett az idő. Bebújt a máglyától néhány lépésnyire álló sátorba. Halkan dobolni kezdett. Tudta, az egyre erősödő hangok odavonzzák a falubelieket. Hamarosan beszédfoszlányok szűrődtek át a doboláson. Kikukucskált a sátor lapjai között. Sokan voltak odakinn. Az olajmécses féltve őrzött lángjába tartott egy pálcát, majd megérintette vele a földet. Szinte láthatatlan sistergés indult el a fűszálak között. A varázsló velőtrázó vijjogással perdült ki a sátrából, széttárta karjait. Abban a pillanatban láng lobbant a lába előtt, füst szállt fel. Majd jobbról-balról tüzek villantak, megkerülve a máglyát, mögötte egyesültek. Az utolsó, legnagyobb villanástól lángra kapott a máglya felső, keskeny része. – Hamarosan megérkezik az istenség! – kiáltotta a sámán. – Ott! – mutatott a napra, és lekuporodva püfölni kezdte a térdei közé szorított dobot. Az emberek riadtan bámultak az égre, de a barátságos kékségben aranyló gömbön kívül nem láttak mást. Aztán a nap fénye… Fülszöveg: Ötlet, szellem, mélységes tudás és határtalan mesélőkedv. Így lehetne összefoglalni Eliza Beth jellemzését eddigi írói munkásságának ismeretében. Ebben a könyvben folytatja az általa teremtett világ történetét. A két Isten-testvér új sakkjátszmába kezd, amelyben a bábuk megint az emberek. Birodalmak, népek sorsa dől el, s mi az utolsó pillanatig izgulhatunk, hogy jóra vagy rosszra fordulnak-e a dolgok. Aki olvasta az „Isteni sakkjátszma" c. könyvet, az bizakodhat, hogy most is a jó győz, aki meg nem, az sürgősen olvassa el azt is! Mert megéri.
