Válogatott verseiket a költők, a kialakult szokásnak engedelmeskedve rendszerint az idő, a keletkezéstörténet fonalára fűzik. Legeredetibb költőnk, aki egyébként azt nyilatkozta legutóbb, hogy „az eredetiség annyira nem érdekelt, amennyire a reneszánsz költőit nem érdekelte”, és nem hiszi, hogy „neki valaha is lett volna saját hangja”, ebben is, válogatott verseinek csoportosításában is más rendet követ. A 111 vers – 11 ciklus 11-szer 10 darabja és az Ablak négyszögében című nyitó vers – szerkezeti újdonságával tulajdonképpen maga a költő ad sokat vitatott és sokféleképpen értelmezett költészetéhez, költői működésének megértéséhez új magyarázatot. Ez a rend ugyanis, azáltal, hogy a szüntelenül áramló, egyetemes lét költészetének tartományait a belső összetartozás jellege szerint különíti el, a költő önarcképét is kirajzolja, a típusét, „aki végigpróbál mindenféle hangot, mindenféle lehetőséget, olyan széles körben, hogy ott egyéni jegy egyéb már nem marad, mint a hozzányúlásnak a jellege”. Ez a rend az életmű elemi struktúráinak a rendje, s nagy tanulsága, hogy a „százféleképpen író” Weöres Sándor költészetének egységét, másokéval összetéveszthetetlen közös stílusjegyét az örökös változásban aligha lehet műfaji, életrajzi vagy tematikus szempontból jellemezni, hiszen metrikai tulajdonságok alapján rendezett ciklus, a 10 tánc-ritmus például, éppúgy található a gyűjteményben, mint a költőnél egyébként ritka, önéletrajzi elemekre, személyes vallomásokra épülő ciklus, a 10 szubjektív vers, s olyasmi is, ami a poétika tudományának „szőrcsipeszeivel” végképp megragadhatatlan, mint a 10 csönd vagy a 10 emlékmű. S a szerkezet matematikai harmóniájára kristályosodó önarckép arra is figyelmeztet, hogy az egyéniség „ormótlan sárcipőjét” levetett költő milyen világosan látja ihlet, tudás és értelem funkcióját a vers létrejöttében. A 111 vers, az 1973-ban megjelent 11 szimfóniá-val együtt, ily módon vall egy fél évszázados költészet alaptörvényeiről, és alkotójáról, aki – Weöres Sándor szerint – „csak úgy tudja kifejezni a világot, hogy folyton más és más formába bújik. Mindig maszkot visel, de ez a maszk nem arra szolgál, hogy rejtőzzék, hanem arra, hogy a maszkon keresztül, a váltott maszkon keresztül minél többet, minél többfélét kifejezhessen”.
